Kiskőrös

Kiskőrös (szlovákul Malý Kereš) város Bács-Kiskun megyében, a Kiskőrösi kistérségben. A városon áthalad az 53-as számú főút, amely Soltot köti össze a szerb határral. A város ugyanakkor könnyen megközelíthető Kecskemét – Izsák felől, illetve közvetlenül elérhető közúton Kalocsa, Kecel és Soltvadkert is. A várost három vasútvonal is érinti. A legforgalmasabb a 150-es számú Budapest–Kelebia-vasútvonal (Ez tulajdonképpen a Budapest–Belgrád nemzetközi vasúti fővonal magyarországi szakasza). A másik a várost köti össze Kalocsával, melyen a személyforgalom a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium rendelete alapján 2007. március 4. óta szünetel. A vasútállomás mellől indult a Kecskeméti Kisvasút 148-as számú keskeny nyomközű vonala Kecskemét felé, melyen a személyszállítás 2009. december 13-ától, a 2009/2010. évi menetrendváltástól szünetel.

A régészeti kutatások szerint szarmaták és avarok lakták hosszabb ideig ezt a tájat. A magyarok megtelepedéséről szintén csak régészeti leletek alapján lehet következtetni, ugyanis a település a hódoltság idején teljesen elnéptelenedett. Az új Kiskőrös alapjait a török idők után visszatért Wattay földesúri család vetette meg. 1718-ban Nyitra, Nógrád, Hont vármegyékből evangélikus szlovákokat telepítettek be. 1784-ben II. József mezővárosi rangra emelte. Népessége kezdetben állattenyésztéssel, illetve a homoki adottságoknak megfelelő mezőgazdasági ágakkal foglalkozott. Szlovák népességének nemcsak a katolikus magyarok betelepítése segítette elmagyarosodását, hanem az iskolái is. A 19. századi filoxéravészt követően indult meg a lakosság kirajzása Bócsa és Páhi határába. Kiskőrös a település nagy szülötte, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója alkalmával, 1972. december 30-án lépett a magyar városok sorába.[4]
A természetföldrajzi tényezők Kiskőrösön és környékén is kedvezően befolyásolták az emberi kultúra megjelenését. A hordalékos, homokos területen csalitos, ligetes, helyenként mocsaras táj alakult ki, amely vadban és halban igen gazdag volt, s így vonzónak látszott a megtelepedésre, nem szólva arról, hogy a vízzel, mocsárral és láppal védett homokhátakon korán menedéket talált az ember.
Az emberi letelepedés első nyomai az újkorból származnak. Ebben a korban történt meg az áttérés a földművelésre és az állattenyésztésre. Ekkor kezdődött az égetett agyagedények készítése, a szövés-fonás, gabonaőrlés, amelynek tárgyi emlékeit a homokos talaj töredékesen megőrizte. Ötven évvel ezelőtt a Kiskőrösi Nemzeti Múzeum régészei Kiskőrös határában a Seregélyesi-dűlőben olyan rézkori sírokat tártak fel, amelyekben zsugorítottan fekvő embermaradványok, cserépedények és állatcsontok voltak. Más leletek (bronzeszközök, ékszerek, fegyverek) a középső és késő bronzkor magas szintű földműves kultúráját igazolják. Ebben a korban a halottakat elhamvasztották, és hamvaikat nagy edényben (urnában) temették a földbe. A kora vaskor több évszázados időszakából ismerünk még néhány grafitos felületű bütyökdíszes, magas nyakú urnát. A vaskor késői szakaszában benyomuló kelta törzsek virágzó kultúrájának, a vaseszközök és a fazekaskorong használatának szórványos emlékeit ugyancsak megtalálták a környéken.
Az i.sz. 1. században a római provinciák határának biztosítására betelepített szarmata-jazig nép gazdag leletanyagot hagyott maga után. Az eddig megtalált temetőkből (Csukástó, Feketehalom, Vágóhíd-dűlő) agyagedények, gyöngyök, ruhakapcsolótűk, övdíszek, ritkábban arany ékszerek és római pénzek kerültek elő. Szarmata települések nyomait tárták fel a csonthalmi és feketehalmi határrészen. A szarmata lakosság egy része még az 5. századi hun uralom idején is itt élt, amit az Alsócebén előkerült két hun kori sír bizonyít.
A leggazdagabb leletek az 567-ben betörő belső-ázsiai eredetű avarok után maradtak. Ez bizonyítja, hogy a nomád állattenyésztők számára különösen kedvelt terület volt Kiskőrös és környéke. A korai avarok társadalmának irányítását már a közösségtől elkülönült vezetőréteg látta el. Az egyes néprészeket külön fejedelemségek irányították. Egy ilyen fejedelem sírja került elő Kiskőröstől nem messze, Bócsán. A bócsai fejedelem családja és nemzetsége Kiskőrös Vágóhíd–dűlői temetőjében nyugodott. A 650-es évektől használt temető legszebb lelete az a drágakövekkel díszített arany nyakék, amely egy kislánynak, a fejedelmi család egyik tagjának ékszere volt. Avar temetőt tártak még fel a város alatt, Pohibujmackó-dűlőben, a Szőcsi-dűlőben és Cebe-pusztán.
A honfoglalást megelőző évszázad története, mint sok más helyen, részleteiben itt is ismeretlen. A 9. században a vidéken élt szlávokról és bolgárokról nincs adatunk, de honfoglalás kori leletek sem kerültek elő, noha a környező területeket bizonyára megszállták a magyarok. Valószínűleg az Árpád-korban alakultak ki az első falvak a környéken, amelyről a 14. és 15. századi oklevelekből értesülünk. Kiskőrös helyén állt Kőrös, északra Szücs és Tabd, északnyugatra Szentimre. A mai Kiskőrös mellett volt Czeba, valamint Nyárág és Orbágy. Kiskőrös környékén feküdt még Derecske és Páh.
A középkorban ezek a kis falvak különböző nemesi családok birtokában voltak, így pl. Kiskőrös először a Derecskei, majd Czebével együtt a Mikolai (Miklai) család, Páh és Szücs a Szöcs, Tabd a Kornis, majd a Bolyári család kezében volt. A források először 1247-ben és 1275-ben tesznek említést Kiskőrösről, mint lakott helyről. A település neve bizonyíthatóan a vidéken őshonos kőriserdőből származó, a "Kis" előtag pedig megkülönböztető jelzőként szerepel (vö.: Nagykőrös). A középkori források és oklevelek váltakozva hol előtaggal, hol előtag nélkül említik. IV. (Kun) László 1277. április 26-án kelt oklevelében például Keurus néven szerepel, Mátyás király 1469-ben Kewresnek írja, egy 1511-ben kelt oklevél a Kwrews[5], egy 1520-ban írott forrás pedig Kiskewrews alakváltozatot használja.
Amikor Pósa István 1529. április 11-i levelében hírt adott a török pusztításairól, leírta többek között, hogy a török feldúlta Vadkert-et, Zenthymré-t és Kyskeres-t. A lakosság nagy részét rabszíjra fűzték, akik pedig megmaradtak, azok a környező nádasokba és erdőkbe menekültek. Ekkor pusztult el az az oszlopos templom is, amely talán az Árpád-házi királyok idején épült. (A templom újjáépítésének gondolata egyébként az idők folyamán többször is felmerült, de 1876-ban az utolsó oszlopát is lerombolták, amikor helyébe zsidó templomot építettek.)
A török hatalmának gyengülésével az elmenekült lakosság lassan visszamerészkedett, és a régi település maradványain telepedett meg. A források tanúsága szerint 1691-ben a Wattay-család kapta adománybirtokul Kiskőröst és környékét, mert a török ellen vitézül küzdött. A Wattayak 1697-ban vették birtokba a 45 ezer holdas, jórészt pusztaságból álló területet, és több éven át zálogként vagy haszonbérletként hasznosították.
A Rákóczi-szabadságharc idején Kiskőrös már újra lakott területként szerepelt. Amikor 1703-ban Rákóczi a csapatait a Dunántúlra akarta vezényelni, Ordasnál ütött tábort, hogy a Dunán átkeljen. Itt fogadta a császár békeküldöttségét. Mivel azonban a küldöttség biztosítékot nem tudott adni, a tárgyalások megszakadtak. Ekkor kapott Rákóczi hírt a rácok szörnyű bácskai kegyetlenségéről, és Ordasról Kiskőrösre vonult. Itt találkozott Esterházy Antal seregével[6], s innen indultak Bács várának elfoglalására, majd a rácok megbüntetésére.
A Kiskőrös történetére vonatkozó megbízható adatok jórészt csak az 1718-as újjátelepítéstől állnak rendelkezésre. A puszta földesura ekkor már a Wattay-család volt. Wattay János és Wattay István népesítették be Kiskőröst az északi vármegyék (Turóc, Nyitra, Hont, Pest) szlovák nyelvű lakóival. Az ide költöző protestáns vallású jobbágyok azoknak a településeknek a nevét vették fel, ahonnan érkeztek. Ma így gyakori családnevek az Oroszi, Opauszki, Litauszki, Szenohradszki, Rakoncai, Csővári, Aszódi, Legéndi, Maglódi, Domonyi stb.
Az új telepesek a megszállt területeket ingyen használhatták, csupán a kiskőrösi erdőkért kellett fizetni 20 Ft árendát. A lakosság gyorsan szaporodott, 1720-ban volt már egyházuk és lelkészük is, 1726-ban pedig közösségi bírájuk. Hamarosan fellendült az ipar és a kereskedelem is. Igaz, hogy az ipart csak néhány szélmalom és az önellátást biztosító kézműipar jelentette, a kereskedelem pedig leszűkült a házalókra, vagy az "uraság zsidajának", a szatócsboltos Rosenfeld Márknak a tevékenységére, de a gazdasági emelkedés egyértelmű volt. Az itt lakó, zömmel protestáns lakosok azonban sokat szenvedtek a mindinkább elhatalmasodó vallásüldözés miatt. Az 1723-24-ben épített fatemplomukat például 1730. 22-én éjjel III. Károly parancsára lerombolták, és 53 évig nem kerülhetett sor a közösségben protestáns vallásgyakorlatra. A feszült helyzetet II. József türelmi rendelete oldotta fel, amely biztosította a protestánsok számára is a szabad vallásgyakorlást A türelmi rendelettel élve a kiskőrösiek 1783-ban Nógrád megyéből hozattak maguknak protestáns lelkészt, és azonnal hozzákezdtek az új templom felépítéséhez. Ekkor a településnek már 500 háza és közel 5000 lakosa volt, és 1784-ben II. Józseftől megkapta a vásártartási jogot és a mezővárosi rangot. Ebben az évben egy városi hivatali pecsét is készült, mely később a település címerévé vált.

A kör alakú címerpajzs közepén méhkas található, melynek szája alatt a 6-os szám Csengőd, Szücsi, Tabdi, Kaskantyú, Kisbócsa és Tázlár puszták számát jelenti. A méhkas egyébként a lakosság szorgalmára és a méhtenyésztésre utal. A méhkas mellett álló két kőrisfa szücsi és tabdi erdőket, míg a nyíllal átlőtt nyakú szarvas az erdőben élő szarvasokat, illetve a vadászatot jelképezi. A pajzs egyik oldalán telt búzakalász, a másikon vékonyabb rozskalász képez méltó keretet a címernek.
A címerelemek nem hangsúlyozzák, hogy a földrajzilag korlátozott földművelés mellett még mindig az állattartás a legfontosabb a kiskőrösi pusztákon. A homokos, buckás, nedves réteken és legelőkön a juh- és szarvasmarha-tenyésztés volt a legjelentősebb. Az állattartásban nem annyira a tejtermelés, mint inkább a hízlalás dominált. A hízlaláshoz viszont jó legelő kellett, így a jószág még fedél alá sem került, csak a mezőt járta télen-nyáron. A hatalmas nyájakhoz, gulyákhoz nem kellett több egy számadónál, néhány hajtónál, pulinál. A II. József császár rendeletére készített térképen egyébként már láthatók a pásztorszállásokat ábrázoló jelzések Kiskőrös határában.
A 19. század elejére viszont a szőlő- és gyümölcskultúra terjedésével a térségben is megnövekedett a paraszti árutermelés aránya, ami fokozta a földesúri kötöttségben élő parasztok szabadulási vágyát. Végül is többévi sikertelen pereskedés után a lakosság 1842-ben váltotta meg magát az úrbéri szolgáltatások alól. Ezzel párhuzamosan az önellátást szolgáló kézműipar egyre inkább árutermelő jelleget öltött. Ennek a folyamatnak egyik elindítója a kecskeméti molnár céhszervezet volt, amely 1802-ben megalakította filiáléját (leányvállalatát) Kiskőrösön. Majd a húszas-harmincas években önálló céhek is létrejöttek, főleg a csizmadia, a szabó, a gombkötő és a gyertyaöntő szakmában.
Az itt élő lakosok a 19. század közepe táján zömmel szlovák nemzetiségűek voltak, és nemcsak nyelvükben, hanem kultúrájukban is még hosszú időn keresztül őrizték a maguk zártságát. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt az országos lelkesedés hatására Kiskőrös népe is felsorakozott Kossuth zászlója alá. 1848 júliusában és augusztusában 4 000 Pest megyei nemzetőrség Kiskőrös határában gyakorolta a fegyverforgatást, és amikor 1848 decemberében az osztrák sereg elfoglalta Pestet, Pest, Fejér és Tolna megyék Kiskőrösön tartottak közös megyegyűlést.

2001-ben a város lakosságának 95%-a magyar, 3%-a szlovák, 1%-a német, 1%-a cigány nemzetiségűnek vallotta magát.
Forrás: wikipédia

0 Megjegyzések

Hirdetés